Amikor először hallottam, hogy a határon kívül rekedt magyarok állampolgárságot kaphatnak, elgondolkodtam. Akarom én azt, hogy „idegenek” beleszóljanak, ki nyerje Magyarországon a választásokat? Először határozott nemmel döntöttem el a vitát magamban. Aztán eszembe jutott Marci bátyám Gyergyóból, aki igazi boldogsággal mutatta meg egy húsvéti borozgatáskor a magyar igazolványát. Aztán eszembe jutott Sütő András is, akinek a fél szeme odalett (és halálát is okozta), csak azért, mert magyarnak született egy mára már idegen országban. És eszembe jutott Harag György, a csodálatos rendező, aki általam, az alig ismerttel üzent egyszer a Nemzeti Színháznak egy fölkért rendezés kapcsán: másnap hívják telefonon Marosvásárhelyen, bizonyosan ott lesz a készülék mellett, ne adják föl a próbálkozást. Mert akkortájt erre is képes volt a román hatalom: nem kapcsolta a kért számot a központ arra hivatkozva, hogy nem veszik föl a telefont. Sok magyar számára egyszer csak külföld lett Magyarország. Szép lassan ért meg bennem: mihamar évszázada a gyalázatnak, hogy ez az ország, az én hazám, – egykoron a mi hazánk – népességének harmadát, területének felét elveszítette. A mai határainkon kívül rekedtekkel azóta is játszik az éppen aktuális hatalom. Mindig is létezett ott a „magyar kártya”, ami választások idején szépen előkerül a sublót fiókjából és lapjain nem a kuoni pásztor a fölirat, hanem irredentizmus, meg államnyelv, meg kötelező nyelvvizsga. Eszembe jutott az ablakok behajtása, ha egy kicsit a magyarság helyzetéről akartunk beszélni Újvidéken vagy a kisebbségi iskolákról Nagykürtösön. Mert az utcán éber fülek gazdái sétálhattak. Évek kellettek, amíg megértettem, micsoda megaláztatásokban volt és van részük az én barátaimnak, embereknek, akiket szeretek, csupán azért, mert magyarok. Én hogyan bírtam volna ki, ha csak azért megaláz a tanár, a rendőr, az orvos, mert magyarul beszélek, az anyám nyelvét használom? Nem felejthetem azt a sok esztendőt, amikor szívdobogva léptem át a határt, hogy egy-egy könyvet eljuttathassak Csíkszeredába, Nyitrára. Így éltünk abban a gyönyörű táborban…

Soha, semmilyen valódi gesztust nem tett Trianon óta az állam, a magyar állam egykori polgáraiért. Évtizedeken át sopánkodtak miniszterek, államtitkárok és más fontos(?) személyek: drága magyar testvéreinknek milyen nehéz is ottan! Néhány esztendeje nem átallott némely politikus arra vetemedni, hogy a kettős állampolgárságot kezdeményező népszavazást ellehetetlenítse! Hogy az ő tegnap még „drága magyar testvérei” bizony maradjanak csak ott, ahol vannak, ilyen-olyan jogfosztottságban. Nem átallották azt hazudni, hogy elvész a nyugdíj, oda lesznek az állások, összedől az egészségügy, ha ide rohannak letelepedni!

Ma arról papolnak néhányan, hogy a határon túliak szavazati joga átalakítja a honi választójogot. Üzenem: ráférne. Meg azt is: majd’ száz éve adósa Magyarország a határain kívül rekedteknek.

Igen, hadd szóljanak bele abba, ami egykori hazájukban történik! Kapjanak valamit vissza abból, amit elvettek tőlük! Végre teszünk értük egy keveset, hiszen vissza semmit nem adhatunk a kisemmizett évekből.

Sokan azt harsogják, hogy az egyik párt a szavazati jog megadásával voksokat „vásárol”. Még csak eszükbe sem jut, hogy rájuk is szavazhatnak!

Nyolc éve, december hatodikán, a népszavazás másnapján egy kis erdélyi falu honlapján a következő bejegyzést olvastam: Magyarok! Leszartak minket a magyarok. Durva igazság volt ez, de talán soha többé nem kell majd ilyet olvasnom, olvasnunk. Mert az én hazám megint egy kicsit a mi hazánk lesz.