Ma van az állatok világnapja. Talán egy kissé több figyelem fordul most a kétlábú, a négylábú, a soklábú, a kúszó-mászó, repülő, föld alatt, föld felett velünk élő jószágokra. Sok évezreddel ezelőtt az ember függött tőlük, ma ők függnek tőlünk. Ma a magával sokszor kezdeni valamit alig tudó ember kezében a sorsuk. S hogy miféle kéz ez? Nem éppen baráti.

Bizony messzire kerültünk a boldog, a hasznos megszelídítéstől! Irdatlan terjeszkedésünk naponta tucatnyi állatfaj kipusztulását jelenti, jóllehet még azt sem tudjuk, valójában hány faj és fajta él velünk. Minden faj pusztulásával kevesebbek vagyunk és persze jóvátehetetlenül beleavatkozunk a természet dolgába. A figyelmeztetés mindennapos, a védelem vesztésre áll.

Csak sétáljanak egyet az utcán. Kóbor kutyák, elhagyott macskák sokfelé: ez látszik. Ami nem: naponta vagyunk kevesebbek egy-egy faj elvesztésével. Mióta is mondják-mondjuk, hogy tenni kéne valamit? Amióta a világ világ. Amióta rádöbbentünk a veszteség súlyára, a megfordíthatatlan és káros változásokra. Itt figyelmeztetnek, vészharangot kongatnak, amott erdőt irtanak, gátat építenek a folyóra, vegyszerrel rontanak az élővilágra. Vajon mikor halljuk meg az állatok néma segélykérését? Mikor akarunk végre egyensúlyt? Sürgős volna, talán már sok mindenben késő is. De bizonyosan megmenthetnénk sok-sok állatfajt, ha meghallanánk a segélykérést, ha tennénk is a pusztítás ellen. Ma már az állatok szorulnak ránk, tőlünk függ a létük, a megmaradásuk. Ha igyekeznénk egyensúlyba hozni a világot, megmenthetnénk ezeket a csodálatos élőlényeket, mert nélkülük ez a világ már nem az a világ. Nem kerek, nem egész. Ha tennénk az állatok védelméért, megmentéséért, magunkért is tennénk valamit. A kerek világ megérdemelné.