A szolnoki kávéházak története a 19. század utolsó évtizedeiben kezdődik, és népszerűségük töretlen maradt az első világháború kitöréséig. Egy rendes és magára valamit is adó történész talán elkezdené szépen időrendben megírni történetüket, engem azonban eltérítettek Szabó Barna írásai, így fittyet hányva az időrendre, vagy más kényszerű béklyóra, egy 1910 körüli pillanattal kezdem. A „hosszú hajú szerkesztő úr” írásai között találtam ezt a néhány sort, és egyszerűen imádom! Ráadásul már első olvasásra feltűnt valami, egy véletlen (?) egybeesés, ami nem hagyott nyugodni.

Korzó Kávéház
A Veseghy Ferenc Könyvtár Képeslaptárából (http://kepeslaptar.vfmk.hu/)

„Mert táncoltak ám a fiatalok abban az időben is. De nem vetették meg a folyékony és megzenésített szórakozásokat sem. Kevesebb volt a sport, nem volt rádió, a könyv is ritkább, meg a mozi, de több volt a kedély, a vér és a pénz. Nem volt nap, hogy a Nemzetiben, Royalban, Korzóban, Hungáriában, Otthonban, Balatonban, vagy a bárok ősében, a Párisban egy-két zajosabb kilengés ne lett volna, amelyeknek fináléja azután mindig az örökemlékű jó Fuchs Manó bácsi Rőtökörjében játszódott le, a költői szépségű libamájak, és reszkető kocsonyák megnyugtató árnyékában. De milyen fiatalság is élt Szolnokon akkoriban! […] akik következetesen nem rakták takarékba a fizetésüket, és legalább kétszer annyit költöttek mindig, mint amennyi a jövedelmük volt.”

Azt hiszem, a fiatalsággal és a költekezéssel ma sincsen gond Szolnokon és kávéházakban sincsen hiány. Ott van mindjárt a Korzó Kávéház a fő téren. Amióta néhány héttel ezelőtt megláttam az új itallapot, nem tudok szabadulni a gondolattól: vajon milyen érzés lehet egy eseménytelen hétköznap délután, a szolnoki nyár mozdulatlan hőségében pezsgőt szürcsölgetni a város közepén?

Korzó 002

Még sosem mertem megkérdezni, vajon a névválasztás pillanatában tudták-e, a század elején is volt „Korzó” kávéház Szolnokon? Persze valójában nem számít. Ha szándékos volt a névválasztás, csak üdvözölni tudjuk, ha véletlen, akkor a sors keze van benne, ami ellen balgaság volna hadakozni. Ráadásul a Korzó a Gorove utcában nyitotta meg kapuit, nem sokkal az első világháború kitörése előtt, ami a mai Kossuth Lajos út! Nem pontosan ott, ahol ma azt a csodásan veszélyes belga sört isszuk, hiszen a korzó akkoriban a Szapáry út sarkától a piactérig (ma Kossuth Lajos tér) tartott, de mit nekünk az a néhány háztömbnyi távolság!

A háború és az azt követő évek nem tettek jót a szolnoki kávéházaknak: „A háború hosszú tartalma és katasztrofális vége, a forradalom pusztító orkánja és a komműn és a román megszállás kiheverhetetlennek látszó csapásai megölték a korcsmák és a kávéházak konjunktúráját is […] a pár évnyi kényszerű csend a régi Szolnok szórakozó helyeit már sorra megölte, – az egy Nemzeti kivételével.” Bezártak a kávézók, bezárt a Korzó is. Romeltakarítás és helyreállítás következett és a háború előtti hangulat, a „békeévek” embere, a kávéházak szellemisége néhány évre eltűnt Szolnok utcáiról. A város lassan tért magához, a polgári élet csak az 1920-as évek második felében indult ismét fejlődésnek. Építkezések, tervek és tervezgetések, valamint újrainduló civil szerveződések tették meg az első óvatos lépéseket, így néhány év múlva a kávéházakat újból megnyitották. A régi emberek gyorsan visszatértek a régi szokásokhoz, az új emberek pedig új helyeket hívtak életre, ahová csakúgy, mint azelőtt, nem csak kávézni jártak. Egy 1927-ben megjelent könyv lapjain Mészáros Vendel így ír az akkori kávéházról: a Korzó „[…] eleinte jól ment, azután lecsúszott, a háború kitörése azonban újra elsőosztályú szórakozóhellyé léptette elő. A háború tette, a háború első, dalos, zászlós, lelkes napjai és hetei, amelynek felejthetetlen agitációi a Gorove-utcán, a kávéház előtt játszódtak le. […] A Korzó kávéház terraszáról egy szőke cigány nótái biztosan lopták be magukat a háborús hangulattól amúgy is mámoros és szentimentális női szívekbe, és kétszer nehéz volt elmenni a kávéház előtt, könnyebb volt egyszer leülni. Így azután a háború alatt a Nemzeti és Korzó kávéház vonzotta magához az itthon maradt „kettő három nyomorult”-at és az itt állomásozó cseh ezred tisztjeit.”

Aztán az élet valahogy úgy hozta, hogy 100 évvel később ismét van Korzó Szolnokon.

HG

 

Felhasznált irodalom: 

Szabó Barna: Meseváros (írások a régi Szolnokról és öreg szolnokiakról), Szolnok, 1941.

Szolnok (Fejezetek a város múltjából), szerk.: Vidor Győző, Roth Dezső Könyvnyomdája, Szolnok, 1927.