Pólya Tibor

Polya_Tibor_MagyarMagazin_1929._6szEgy derűs, nyári napon Pólya Tibor (aki maga mesélte el ezt a történetet barátjának, Vidor Győzőnek) a Szolnoki Művésztelep parkjában festett, amikor lépteket hallott a háta mögött, majd az illető leheveredett mögé a fűbe. A művészt persze fellelkesítette rajongója, nagy lendülettel folytatta a munkát, „Előre – háraléptem – úgymond – gusztáltam a készülő képet, előre tartva az ecsetet méregettem a perspektívát, s buzgón kevertem a palettán a festéket.” Aztán úgy egy óra elteltével Pólya kíváncsi lett művészetének titkos hódolójára, hátrafordult, és megpillantotta a fűben heverésző hírhedt tabáni kerítőnőt, Bába Rozit. „Pólya elszontyolodott, buzgalma lelohadt. De ő csak kedves tudott lenni. Barátságosan üdvözölte Bába Rozit.

– No, mit szólsz hozzá Rozi? Tetszik a képem?

– Nem a képet néztem én, Tibor, hanem magát, és azt számolgattam, mennyi pénzt kereshettem volna magán, ha jánynak születik.”

A Szolnoki Művésztelep egyik legismertebb alkotója, Pólya Tibor festő és grafikus 1886. április 25-én született Szolnokon. Tanulmányait Szolnokon, Csíksomlyón, Budapesten és Párizsban végezte, majd 1912-19. között a Kecskeméti Művésztelep alkotója. Az 1930-as években már ismét szülővárosában fest, a Szolnoki Művésztelep tagja és haláláig annak egyik vezető egyénisége.

A kortársak szerint „híre volt kollégái körében, ő volt a búfelejtő, a tréfák mestere, az örökös jókedv, […] mulató és mulattató, a festészetben épp úgy szabadjára engedte játékos kedvét, mint az életben”. Impresszionista stílusban alkotott, művei között egyaránt megtalálhatóak a tájképek és az alakos képek is, de hatalmas sikere volt néha gúnyos, ám mindig kedves karikatúráinak, ötletes reklámgafikáinak, vagy éppen a Törley cég számára rajzolt világszínvonalú plakátterveinek is. Az 1930-as évek elején karikatúra-kiállítást szervezett Szolnokon – a szolnokiakról, és „Soha olyan vidám, hahotázó nézősereget, mint azon a kiállításon. (30 pengő volt egy karikatúra ára, több példány rendelésénél jelentős árengedmény!)”

Emellett olyan írók könyveit illusztrálta, mint Krúdy Gyula, vagy Karinthy Frigyes, és gyakran jelentek meg grafikái (más országos lapok mellett) a Nyugat című folyóiratban is. Kiállításai mindig nagy sikerrel zajlottak, rendszeres „fellépője” az Ernst Múzeumnak, de alkotásait a Fészek-klub is bemutatta. Művészete országosan ismert, és elismert, ennek ellenére (a jó barát Vidor Győző szerint) legbüszkébb arra a tudományára volt, hogy
„Flóbert-puskájával ötven lépésről eltalálta az élére állított kártyalapot”.
Szolnokon mindenki ismerte, mindenki szerette. Egyszer egy címzés nélküli levelezőlap érkezett a városba, amire a feladó „csupán egy fejet rajzolt, a jobb szemen monokli, két oldalt kibondorodó hajfürtök – semmi mást. A postás gondolkodás nélkül vitte a lapot a telepre.” Rendszeres látogatója volt a szolnoki kávéházaknak, pompás mesélő, nagy mókamester. Nyáron fehér trópusi parafa sisakot tette fel, no meg persze az elengedhetetlen monoklit, „ráadásul mindezekre: igazi férfiszépség, – a múlt s jelen filmsztárjai elbújhatnak mellette.” És ő hordott elsőként rövid ujjú, színes ingeket!

Fiatalon, mindössze 51 évesen, 1937. november 29-én halt meg Szolnokon, a városban, melyről így nyilatkozott életében: „Szolnok! Mindenki más számára egyszerű alföldi város a Tisza mentén. Nekem több, nekem minden. Itt születtem, itt élek, és itt született meg bennem minden gondolat, minden szín, minden vonal…”

Felhasznált irodalom: Szolnoki Művésztelep 1902-2002, szerk.: Kertész Róbert, V. Szász József, Zsolnay László, Szolnok, 2001.
Vidor Győző: Borús évek – derűs képek Szolnok város múltjából, Verseghy Ferenc Megyei Könyvtár, Szolnok, 1990.