Tiszamenti Vegyiművek: az első ötéves terv győzelme Szolnokon

„Ötéves tervünk során nem kevesebb, mint 273 százalékkal kell növelnünk a magyar vegyipar teljesítőképességét.”

A magyar országgyűlés 1949. december 10-én határozott az első ötéves tervről, amely aztán „törvénnyé lett a magyar dolgozók szívében”, így Szolnokon is megkezdődhetett a féktelen iparosítás. Városunk név szerint is megjelenik a tervben, sőt, egyenesen a kiemelten iparosítandó települések egyikeként szerepelt, hiszen földrajzi elhelyezkedése, közlekedési adottságai – vasúti csomópont, kiépített közúthálózat, vízi szállítási lehetőségek- , valamint a Tisza és a Zagyva folyók – az ipar vízigényessége miatt – egyenesen kijelölték a várost erre a célra.

Ennek az időnek talán a legnagyobb beruházása a Tiszamenti Vegyiművek (TVM) volt, melynek létesítését a Népgazdasági Tanács 1951-ben rendelte el. A Tervhivatal álláspontja világos volt: Szolnokot középvárossá kell fejleszteni, tehát ide vegyi üzemet fogunk építeni. Csakhogy a „jól átgondolt” beruházás problémái már a tervezés alatt megjelentek. Az építő vállalat az első felméréseket követően közölte, amennyiben a gyárat a város déli részén, a belvíz által annyira veszélyeztetett helyen kívánja a felsőbb vezetés felépíteni, úgy ők nem vállalják a felelősséget. Szakvéleményük szerint egy kénsavgyárban folyamatos harcot kell vívni a talajvízzel, és a legkorszerűbb berendezések, valamint az állandó ellenőrzések ellenére sem biztosítható, hogy a csövek sérülése esetén a sav ne kerüljön be a talajvízbe, hatalmas károkat okozva ezzel környezetében.

Igen ám, de Szolnok az iparilag fejlesztendő kategóriába esett, márpedig ha ide szól a parancs, robbantunk! Az akkori szocialista gazdaságpolitikát egyébként is erősen áthatották a tudománytalan szemlélet jegyei, így a kétkedők, a jelentős többletköltség, illetve a kockázati tényezők ellenére a döntés visszavonhatatlannak bizonyult. A hosszas huzavonát követően végül egy, a városhoz közel eső, ugyanakkor kedvezőtlen adottságú, rossz talajviszonyokkal rendelkező, a Tiszától jelentős távolságra fekvő területet jelöltek ki az üzem leendő helyszínéül.

Ezt követően szinte azonnal megindult az építkezés, bár némi fennakadást még okozott, hogy a korszerű berendezések és gépek beszerzését csak külföldről lehetett megoldani. Végül 1952-ben, a június 8-án tartott ünnepélyes átadás után az üzem 343 fő dolgozóval megkezdhette a termelést. (Bár gazdasági okokból az eredeti tervekkel ellentétben, miszerint már az első ötéves ciklusban kénsavat, óleumot, szuperfoszfátot, kriolitot, kovasavat, piritpörköt és cementrezet kellett volna gyártania, ekkorra csak a kénsavgyár valósult meg.)

Annak ellenére, hogy szinte semmi nem indokolta egy olyan vegyi üzem Szolnokra telepítését, amely egyáltalán nem épít a környék mezőgazdasági adottságaira, hogy a kénsav előállításához minden alapanyagot máshonnan kellett idehozni, hogy többletköltséggel járt létrehozása, valamint hogy a szakvélemény erősen ellenezte az építkezést, a szolnoki kénsavgyár a szocialista ipar győzelmévé vált, egyik országos példája lett a kor gazdaságpolitikai koncepciójának.

HG

Felhasznált irodalom:

Az első ötéves terv főbb eredményei Szolnok megyében, szerk.: Dr. Salló Ferenc, A Szolnok Megyei Tanács VB. Tervosztályának kiadványa, Szolnok 1956.

Ötéves tervünk: béketerv, A Népművelési Minisztérium kiadása, 1953.

Sebők Balázs: Szolnok iparosítása és az első ötéves tervidőszak (1950-54), Zounuk, A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltár Évkönyve 24. Szolnok, 2009.

Szolnok 25 éve, Adatok Szolnok város fejlődéséhez I., szerk.: Kaposvári Gyula, Szolnok 1969.