„…negyvenegy év alatt egy esztendő sem akadt, amelyben legalább egyszer ne maceráltak volna Attila sírjával…”

Trogmayer Ottó, a magyar régészet egyik legnagyobb alakja (a Csongrád Megyei Múzeumok Igazgatóságának egykori vezetője, a szegedi Móra Ferenc Múzeum régésze) nincs egyedül ezzel a problémával. Talán nem vigasztalja Ottó bácsit, de a Szolnok környékiek legalább annyira hiszik, hogy ide kötődik Attila, valamennyi koporsójával együtt, mint amennyire Szegeden. Gondolom ez a bizonyosság ugyanennyire érvényes a Tisza menti összes településre, elvégre, ha már egy akkora folyót eltereltek, miért is ne tehették volna meg éppen minálunk? Egyszerűen nem lehet kiverni az emberek fejéből ezt a csodás történetet, generációk óta tartja magát, ahogy az a szokás is, hogy ha egy valamire való tudós ember bukkan fel a környéken, a falubeliek mind a tudomány érdekeit, mind pedig saját meggazdagodásukat szem előtt tartva próbálják őt rávenni a mesés kincsek felkutatására.

Az egyik legkedvesebb Attila-történetem egy idős bácsihoz kötődik, aki tisztelettel, már-már alázatosan kért engedélyt az ásatás megtekintésére. Figyelmesen hallgatta a feltárt objektumok és tárgyak történetét, hümmögött és bólogatott, de látszott rajta, valami igen csak nyomja a szívét. Kis idő elteltével egyre nyilvánvalóbbá vált, nem egy egyszerű kíváncsiskodóval van dolgunk, tétován forgolódott, köszönetet mondott, búcsúzkodott, de csak nem akaródzott elindulnia. Aztán elszánta magát, talán megbízható embereknek vélt minket, akik nem fogják kisemmizni, maguknak megtartani a kincset, vagy csak úgy döntött, ekkora tudományos felfedezés megéri a kockázatot, így végül csak kibökte:
– Valójában azért jöttem, mert én tudom, hova temették el az Áttilát, a hunok királyát. Nem messze van innen, meg is tudom mutatni, mert még annak a nyoma is látszódik a földön, hol vonszolták a hármas koporsót. Mert nehéz volt az, nem lehetett csak úgy vállra kapni!

Kedves történet, egy legendás mese halhatatlan hőséről, akire másfélezer év elteltével is emlékeznek még az emberek, ha másért nem, a gyors meggazdagodás reményében. Nem is az álmokat akarom én összetörni, csak annak történelmi tényként való kezelését, azt a több tucatnyi arany-, ezüst- és vaskoporsót, ott mélyen a Tisza fenekén.

Mert valamennyi, az iszapban rejlő aranykoporsóért egy nagyszerű, bár gyakran általam is elátkozott könyv a felelős! Gárdonyi Géza A láthatatlan ember című regényében van történelem, háború, reménytelennek tűnő szerelem, és bizony ott van a hármas koporsó, az elterelt folyó, a lenyilazott rabszolgák, a megölt feleségek. No meg persze rengeteg arany. Attila temetésének históriája Ipolyi Arnold Magyar Mythológia című mondagyűjteményéből származik és Jókai Mór „közvetítésével” jutott el Gárdonyi Géza könyvének lapjaira. De tetszik, vagy sem ez csupán egy regény. Hogy az író iránti feltétlen tisztelet, vagy egy tudatlan, ám lusta ember révén került be a legenda később a tankönyvekbe, nem tudni, de máig tartja magát a megdönthetetlen tény: Attila koporsói bizony ott fekszenek valahol a Tisza fenekén. Pedig a nagy hun király 453-ban bekövetkezett haláláról és temetéséről hiteles forrás nem maradt fenn. A legkorábbi leírása az eseménynek 550 körül, azaz száz évvel később íródott, így bármilyen jó is volna, amíg megdönthetetlen régészeti adatok nem támasztják alá a történetet, az bizony csupán mese marad. Bár annak valóban csodaszép.

HG

Felhasznált irodalom:
Trogmayer Ottó: Múltbalátó, régészetünk nagy pillanatai, Helikon Kiadó, 2005.

SHARE