Bezzeg a mi ifjúságunk!

A minap egy egészen szokványos beszélgetés zajlott a kávézó mellettem lévő asztalánál. Két középkorú hölgy ráncolta megvetően a szemöldökét, miközben az arra járó fiatalokat kritizálta. Vagy kihívóak voltak, túlzottan rövid ruhában, vagy ránézésre is léhűtők és tiszteletlenek. Mindenki megkapta a magáét, de nem könyörültek a harmincasokon sem, főleg nem a csinosabb fajtáján! Persze nem ez volt az igazi probléma. Az erkölcstelen külső megbocsátható volna, ha nem társulna hozzá tiszteletlen viselkedés, és bűnözésre való hajlam. Hamarosan elhangzott az ilyenkor kötelező és kikerülhetetlen mondat is, kellően felháborodott hangnemben: ezek a mai fiatalok! Néhány perc után már magam is úgy éreztem, Szolnok valamennyi ledér nőszemélye elsétált előttem, nem is beszélve a megrögzött bajkeverőkről, és a menthetetlen fiatalokról, akik egészen biztosan a társadalom peremén kötnek ki. Vagy a börtönben.

A beszélgetés vége felé már-már elszégyelltem magam. Először természetesen azért, mert a hallgatózás nem szép dolog, és ettől lett is egy picike lelkiismeret furdalásom, de amikor ezen nagy nehezen túltettem magam, rádöbbentem, hogy úgy tűnik, fiatal koromban én is egy semmirekellő voltam! Meghatározó és sokkoló élmény.

Aztán bevillant Vidor Győző írása, egy sokkal korábbi fiatalságról. 1918 őszén a Romániából visszavonuló Dunai Hadsereg német és osztrák egységei Magyarországon keresztül vonultak hazafelé. Szolnokot is elárasztotta a szétzüllött Mackensen-hadsereg, visszaemlékezések szerint a katonák bandákba verődve erőszakoskodtak. Mi sem bizonyítja jobban a fegyelem fellazulását, mint a hadifelszerelés kiárusítása: „Potom áron lehetett vásárolni takarót, bakancsot, zseblámpát, konzervet. Gyulai Gaál Imre tucatjával vette a tehergépkocsikat. Fieschmann órás vásárolt egy repülőgépet, egy kétszemélyes monoplánt. Egész télen át ott állt a Scheftsik-telepi barakktábor mögötti réten. Tavasszal a vörös hadsereg elkobozta.”

Így történhetett, hogy a Felsőkereskedelmi Iskola egyik jeles tanulója, a jó magaviseletű M. V. is vásárolt magának egy pisztolyt, egy tölténnyel. Ezt az egyetlen töltényt a leghátsó lyukba tette, és az órák közötti szünetekben aztán az egész osztály azzal szórakozott, hogy M. V. ráfogta valakire a revolvert, ötször elsütötte, majd visszaforgatta a tárat. Becsöngetésnél persze riadtan elpakolta legújabb játékszerét, de a nagy sietségben elfelejtette visszaforgatni a tárat. Az az egyetlen töltény a következő szünetben átlyukasztotta G. Gy. fülcimpáját. Lett nagy ijedség, és rohangálás, hát még mikor megjelent Papp Illés, az igazgató! „Az ószövetségi próféták gesztusával fenyegette meg az osztályt” hogy fővesztés (és kicsapás) terhe mellett akinél még van, az azonnal vegye elő a fegyvert.

„Lassan kászálódtak a fiúk a padokból, s mentek ki sorban a katedrához. Kihúzták nadrágzsebükből a fegyvert, és letették a tanári asztalra. Az 1918. év egyik borongós novemberi napján a felsőkereskedelmi iskola I. B. osztályában tizenhét lőfegyvert raktak ki. Az asztal úgy nézett ki, mint az ozorai mező 1848-ban Roth és Fillipovich tábornokok hadseregének fegyverletétele után. Bezzeg a mi ifjúságunk!”

HG

Felhasznált irodalom:
Vidor Győző: Borús évek – derűs képek, Szolnok város múltjából, Szolnok, 1990.