Még legényke korában került a szolnoki színházhoz. A szemünk láttára lett érettebb színész, férfi, férj és apa. Így, minden együtt. Odahagyta szülőföldjét, szerette városát Székelyudvarhelyt, hogy maskarát öltsön, hogy mások arca mögé bújva majd egy életen át játszhassa saját magát. Színésznek állt még sihederkeként, vadul evezett a pálya hullámokat vető tengerén, hogy azután horgonyt vessen a Tisza partján, hogy belenőjön a legnagyobb szerepbe: a színészébe. Az őszön a közönség Prima-díját kapta, amit tíz éve szakmai otthona színpadán, a Szigligetiben vehetett át, március idusa pedig a Jászai Mari-díjat hozta neki.

IMG_0766

– Még mindig tart a boldog mámor, pedig már eltelt néhány éjszaka, alhattam rá egyet- kettőt – mondja sok fogat villantó nevetéssel a Liliomfi széljárta teraszán.

Mindjárt kezdődik a délelőtti próba, aztán délután és este előadás. A színház az utca túloldalán, karnyújtásnyira. Ott zajlik az élet java, több időt töltenek a teátristák Thália szentélyének falai között, mint bárhol máshol. Itt dolgoznak, szenvednek, örülnek, alkotnak a város színészei és velük tizenegyedik éve Barabás Botond is. Boti. Így hívja szakmabeli, a közönség, de azok is, akik csak hébe-korba nyitnak be a Szigligetibe. Ismerik. Tudnak róla. Számon tartják.

– Tíz évnyi munkámat ismerték el a Marival – mondja huncutul a nagy színésznő arcával díszített kitüntetésről. –  Ez a szakma díja, a kollégák a fölterjesztők. Nagyon sokat ér. Ahogy a közönség figyelme is. Az egyik megnyugtató, a másik mázsányi öröm a mindennapokra. Az elmúlt pár hónap azt jelenti, hogy jó úton járok és ez erőt ad. Még éppen idejében kaptam a kitüntetést, mert már nem vagyok hamvas fiúcska, de még érett színész sem. Bíztatás és követelés egyszerre.

Amíg a kávét kavarja az erősödő, szemhunyorgató napfénynek háttal, Denforth bíróra terelődik a szó. Ő a Miller-darab, A salemi boszorkányok egyik fontos figurája. A szerző azt egy idősebb férfira mintázta, de Szolnokon másként gondolták és Barabás Botondra bízta a szerepet a rendező.

– Élvezem, ahogy a számtalan előadásban egyik szerepből vándorolok a másikba, olykor ugyanazon a napon vagyok akár két karakter is. Denforth-ban sem zavart a kor. Nekem a jellemet kell megfognom és az kortalan.

Kortyintunk, megint kávét kavarunk. Persze, Nóra, a feleség is szóba kerül. A nagy találkozás. De csak szemérmesen, szeretettel, mert ez a kettejük és nem a világ dolga. És hát Zizi, a picur leányka, Boti apu mindene, aki már kotnyeles és nap nap után mind jobban birtokába veszi a világot, a nyelvet. Kicsit elérzékenyül, de aztán fúj egyet.

– Vidéki színész? A színész a színpadon az, ami, aki. Igen, az vagyok, vidéken, vagyis nem a fővárosban élő színész. Közhelyes, de Shakespeare-t ugyanúgy ismerik Szolnokon vagy Pécsett, mint Budapesten. Nem lehet rosszabbul játszani, csak azért, mert ez itt vidék, az meg a főváros. Nem mondom, hogy nem próbálnám ki magam egyik-másik pesti színházban, ha megtalálna egy szerep. Mondom: kipróbálnám magam. De itt vagyok itthon, Szolnokon. Nyugodtan, sok munkával, tisztességgel élek, boldogan a családommal. Igen, ki merem mondani, hogy boldogan élünk. Maradjon is így. És lám, itt is siker a siker.

Föláll. Sálat igazít, szemüveget följebb tol az orron, széles mozdulattal kezet nyújt. Próba kezdődik mindjárt. Átvág az úton, a színészbejáró felé kerül. Eltakarják a tuják. Barabás Botond, Jászai Mari-díjas színész. Szolnoki színész.

HZ