Van, aki tud győzni elegánsan, a másikat, a vesztest megbecsülve és van, aki nem. Van, aki tud veszíteni, ha már elindult egy versenyen és van, aki nem. Van, aki megérti, hogy az önkéntesen vállalt versenyben nem győzhet minden induló, csak egy és van, aki nem érti, hogy a versenyeken veszíteni is lehet. A Jobbik helyi erői (hangsúlyoznám: helyi erői!) meglehetősen sokat élcelődtek a szolnoki városvezetésen, de olykor alpári hangot megengedve maguknak, – persze álarc mögé bújva – fitymáltak mindenfélét a nem tudni kik. (De tudni.) Például nem látták a megújított sétányt a Tisza partján, csak a letört szegőlapot, nem látták az új közösségi tereket, csak azt a zugot, ahol nem nyírták a füvet, nem látták a fölújított utcaburkolatokat, csak a megmaradt kátyúkat. Ízléstelenül személyeskedtek, egészen a tahóságon túlig is elmentek közszereplők és civilek ócsárlásában. Akadnak híveik, vannak, akiket az alpáriság vonz. Nem baj, nem ők vannak többségben, nem kell velük egy képtárba, könyvtárba, színházba járni, az ellenkezője persze nem is lenne könnyű. Az alpáriakkal, a tahókkal nehéz is volna ilyen helyeken találkozni.

afroninja-fail

Senki nem bántotta őket, nem gyalázta nézeteiket. Ezért hát kerestek maguknak ellenfeleket és ha nem volt, hát csináltak. A Jobbik helyi erői igyekeztek kiélezni a helyzeteket, föltűnést kelteni, lesifotót gyártani, hazug videóval operálni. Muszáj volt talán ilyesmihez folyamodni, mert amúgy nem nagyon lehetett a négy év alatt észrevenni prominenseiket a város életében. Csak az utóbbi hónapokban kaptak erőre néhányan, hogy megpróbáljanak a város közéletében fontosabb szerephez jutni. Vagyis kezdték észrevetetni magukat. Annyira, amennyire. Az ember azt gondolta volna, na jó, választások vannak, mindenki fölfújja magát a résztvevők közül, mint a párzani készülő hörcsögök hímjei, hogy nagyobbnak lássék ki-ki, mint amekkora valójában. Kinek bejött, kinek nem. A versenynek vége. Van győztes és van vesztes. Van vesztes, akik elismeri, hogy a másik a jobbik.

A Jobbik helyi erőinek hangadói nem ilyenek. Sőt! A töredék szavazatokon a helyi közgyűlésbe becsusszanó vezér, immár nyilvánosan bejelenti, hogy tisztességtelen küzdelemben maradt alul (tényleg, valóban tisztességtelenül küzdött) és ezért nem gratulál a győztesnek, viszont gratulál a szintén vesztes baloldalinak és elempésnek. Nocsak, nocsak! Összeér, ami összetartozik? A meggratuláltak vajon örülnek ennek? Egy gondolata sincs arról, hogy ő maga mit hibázott, hogy hol rontották el a hadrendet, hogy mi is az ő felelőssége a sikertelen (nekik legalábbis az) választási harcban. Mi több, előre bejelenti nyilvánosan, hogy a városi közgyűlésbe kerülésével a legrosszabb rémálma vált valóra a győzteseknek és minden erejével azon lesz, hogy ő a velük szembeni ellenérzését valahogy leküzdje. Mintegy sugallva: nem igazán lesz együttműködő.

Ha így lesz, bajban lesz. Nem csak azért, mert senki sem veszi majd komolyan, hanem azért is, mert kiderül: továbbra sem tud igent mondani. Hogy elakadt a tű a lemezen. Vajon mire számít? Hogy a többség trónja elé járul szavazatáért esengve? Annyi ideig nem lesz képviselő…Nem ért véget a szereptévesztés a helyi “szélsőerők” vezérében. Odakacsint a baloldalnak, meg a zöldeknek, eszében sincs korábbi durvaságaiért elnézést kérni, valamiféle együttműködést mutatni. Pedig csak egyetlen voksa van. Nem több. Azzal semmit nem befolyásolhat. A jó ötletekkel, a hasznos javaslatokkal messzebbre érhetne, de nem akar.  Úgy tesz, mintha muszáj volna vele együttműködni, az ő belegyezését, megértését keresni a győztesnek és az odakacsintott veszteseknek egyaránt. A helyi magyar szamuráj harcol tovább, különben nem látszana. Nyilván nem a város a fontos, hanem a harc.

Valaki szólhatna neki, hogy vége a háborúnak. Már több napja. Nincs ellenfél, nincs csata, de ő csak vagdalkozik. Még megsebzi magát.