Nem csupán megnyert csatákra érdemes emlékezni, hanem az elvesztettekre is. Megvan azok tanúsága bőven.

Akkor százhatvannyolc éve, ezernyolcszáznegyvennyolcban nem kevesebbet akartak a márciusiak, mint egy népet összefogni, magyar népet alkotni, nemzetté gyúrni a sokféle magyart, szerbet, svábot, tótot, románt. Mind a nációkat, amelyikek itt találtak hazára velünk, magyarokkal. Mert hát ki is a magyar? Magyar az a lengyel légiós, aki vérét adta a magyarokért. Magyar a szerb Damjanich is, aki legényeivel vitézül küzdött megannyi csatában, hogy végül az aradi mezőn jusson bitóra. És magyar Bem apó is, aki lengyel létére a magyar  függetlenségért, a szabadságért állt seregek élére. Ahogy annyi és annyi itthoni és külföldről érkezett fiatal férfi, aki mind más nyelven imádkozott istenéhez, de a szíve a magyarokért, a magyarok szabadságáért dobogott. Magyar tehát az, aki annak éli meg az életét.

Sok mindent jelent vereségében is az a negyvennyolc. Például azt, hogy annyiféle nyelv tud egyetlen egyen is szólni: a függetlenség vágyáén. Meg azt, hogy a hatalmasok talán nem kedvelik egy-egy náció embereit, de a kisemberek sosem gondoltak idegenként, nem-emberként a másikra, kivált nem a harcmezőn, vállt a vállhoz vetve. Soha. Aztán azt, hogy a szabadság minden nyelvűnek ugyanaz az az érzés. Mindüknek szüksége volt arra, hogy tiszta életet élhessenek. Ezért jöttek ide, ezért éltek a magyarokkal már sok-sok évtizede békében, közöttük, mint akik itt születtek, mert ez lett választott hazájuk. Ezt ők választották még akkor is, ha némelyük királyasszonyi noszogatásra messze földről szekerezett ide, mert földet, élhető életet ígértek neki, de azért az élhető életért kutya keményen meg kellett dolgozni a család minden tagjának mind a földdel, mind a nyelvvel, mind a szokásokkal. De megbirkóztak velük a svábok, a tótok, a rácok, a szerbek, a románok. Mert itt akartak élni, itt találtak ország után hazára, nép után nemzetre, ahová tartozni érdemes. Nem lett az ország románná, szlovákká, svábbá, hanem éppen fordítva: ők lettek mind magyarrá úgy, hogy elfogadták magukat magyarnak, ahogy a fogadók őket maguk közül való románnak, tótnak, de ez soha nem volt tolakodó. Mert előbb volt mindenki szorgos, tisztes, emberséges ember, mint idegen nyelvének gazdája. Nem azért lett bármely itt élő, más nációból érkezett kirekesztett, mert hogy más nációból való volna. Nem. Csak azért lökték az út porába, tömlöcbe, ha kellett, mert hamisan élt, bajt kevert. És nem az érkezett akart teljes idomulást a befogadóktól. Nem. Ha így lett volna, nem sokáig tűrik meg a határon belül. Ha nem hazájuknak érezték volna ezt a földet, akkor nem állnak a magyar szabadság zászlaja alá. Az alá a magyar szabadságzászló alá magukat is odatartozónak tudhatták, mert a szívükkel is magyarok voltak, nem csupán az eszükkel.

Negyvennyolc-negyvenkilenc leverése nem a szabadságot fojtotta meg, csak a csaták vesztek el Világosnál. Elvesztek, mert azon a túlerőn nem lehetett úrrá lenni. Mondom a szabadság háborúja elveszett, de nem a sokféle nyelvű, vitézen küzdő, magyarrá lett sokféle nyelvű hazafi. Nem a csatában, nem a szabadságért harcolva lettek magyarok, hanem magyarként mentek a harcba már önmagukért is, a függetlenségért is. Az igaz ugyan, hogy ott és akkor vereségnek tűnt a halomba hányt fegyverek látványa a világosi mezőn – ahogyan az is volt valójában -, de Görgey nem a császáriaknak adta meg magát (és mentette meg seregét), hanem az oroszoknak. Hogy miért? Üzente a világnak: egy nemzet küzdött a túlerővel és az azt képviselő oroszoknak megadta magát, így a császári tábornokok nem verhették le a forradalmat, hiszen az megadta magát.

A hősiességnek, a kitartásnak, a bajtársiasságnak, a soknyelvűség egy nyelven megszólalásának, a nemzetté válásnak voltak ott első lépései. Negyvennyolc áldozatai nélkül nem lehetett volna jobbágy fölszabadítás, nem hatvanhét kiegyezése, nem lehetett volna igazi Magyarország. Ha nincs negyvennyolc, talán nincs ötvenhat és nincs ezerkilencszázkilencven sem. Van a szabadságnak olyan ereje, hogy akár másfél száz éven át is kitart és egy nyelven – sok nyelven, de egy nemzetben valóra is válik. Megszületett. Itt van. Nem mindig bánnak vele jól, nem akarják olykor mindenkinek adni. Hiába. Él. Köszönjük negyvennyolc. Nem felejtünk.

HZ