Kedves hagyomány a városban, hogy a szolnoki “elöljárók” még gyertyagyújtás előtt meglátogatják mindazokat, akiknek nincs hétköznap és ünnepnap, csak szolgálat. Sokan vannak ilyenek, akiknek az a dolga, hogy amennyire csak lehetséges, rendben menjenek a dolgok, békésen teljenek a napok, de szükség esetén kéznél legyen a segítség is. Nekik az egy év valóban háromszázhatvanöt munkanapból áll, nélkülük nagy bajban lennénk, ha váratlan tűz lobbanna lángra, betegség döntene le lábról, vagy baleset miatt káosz törne ki valamelyik utunkon.

bejaras-012

Szalay Ferenc polgármester, Csoór György, a megyei közgyűlés alelnöke és Falusi Vajk, a városi testület legfiatalabb tagja sorban ellátogatott a kórházakba, a mentőállomásra, a katasztrófavédelemhez éppúgy, mint a rendőrségre vagy a vasútállomásra. A polgármester most sem mondhatott mást, mint hogy Szolnok hálával gondol azokra, akik ma is szolgálatban vannak, hogy a nyugalmat, az orvosi segítséget, javaink védelmét ilyenkor is biztosítsák. Nem csekély elfogódottsággal beszélgetett a város első embere a MÁV-kórház egyik lakójával, aki szaporán sorolta, hogy ős-szolnoki, s hogy a Kossuth téren lakik már vagy ötven éve, el nem költözne onnan semmiképpen, ahogyan Szolnokról sem, mert szereti ezt a várost. A kérdésre, hogy miért is került a kórházba, nevetve felelte, hogy ő akart lenni itt a legfiatalabb kislány, hiszen még csak kilencvennégy éves. De ez a fránya combcsont, ez most rakoncátlankodik, nehezen akar gyógyulni a törés – nevetett az ágy szélén üldögélve. – Fogunk mi még táncolni! – mosolygott a polgármesterre, amit ő készséggel megígért.

A szolgálatoknál egy-egy ajándékkosár maradt, amelyekben sokféle finomság – csokoládétól a sós süteményig – akadt, mellé a jókívánság: legyen békés a szolgálat.