Nem engedhetünk a negyvennyolcból

Akkor, azon a bizonyos márciusi reggelen elkezdődött valami, ami talán soha nem fejeződhet be. Valami, ami olyan fontos, mint a nemzet.  Mert éppen az kezdődött el. Sok századnyi hányattatás, fél-és egész önállóság, de részekre szabdaltan már élt egy ország, de a korai és kezdetleges térképeken nehéz lett volna odabökni: nézd, ez Magyarország, ez a mi szülőhazánk. Azon a bizonyos márciusi reggelen határozottan elkezdődött valami, amitől a magyarok sokaságának jó volt magyarnak lennie. Nem a határok, a térkép vonalai okán, hanem a szívek miatt. Mert akkoriban a szívek nagyon tudtak együtt dobogni. A sok tízezer honfi között volt mindenféle: szegény és gazdag, pallérozott eszű jurátus és egyszerű parasztember, de tót és szerb, lengyel és román. Egyben magyarok voltak mind: a szabadság vágyában.

Lánglelkű szónokok hirdették, hogy kapára, kaszára, hogy vessük le a császári béklyókat és mutassuk meg, mire vagyunk képesek mi, magunk, magyarul. Azon a márciusi reggelen az ifjak nem elvenni akartak valamit másoktól, hanem megszerezni maguknak, megharcolni érte, mert ingyen nem kapható, hogy aztán legyen módjuk odaadni a “fajtájuknak” a szabadságot. Mindenki nem foghatott fegyvert, nem is lett volna talán annyi, de segíthetett puskaport gyártani, fegyvert javítani, lovat fölpatkózni, honvéd gúnyát varrni, elemózsiát gyűjteni a hadba indulóknak. Két kezük munkája nyomán a lelkükkel ott sorakozni a csatába indulók soraiban, ez volt az ő szabadságharcuk. Azon a márciusi reggelen nem volt kétséges, hogy hol és merre keresendő az ellen. Azok a márciusi ifjak nem tétováztak, nem volt bennük kétség az álmaikat illetően: kell egy szabad ország, a magyarok országa. Nem egymásban keresték a különbözőséget, nem a hibákról esett szó a kávéházban, a vendéglőben, a csárdában, a templomokban, hanem a jövőről, ami csak együtt, csak közösen építhető, mert a széthúzás, a fanyalgás, a társak örökös kritikája pusztító vírus a közösségekben. Megoszt és elgyengít, végül mind vesztesek leszünk. A márciusiak ezt tudták, ezt a közös akaratot, ezt a közös szenvedélyt: a szabadság szenvedélyét. Azt a szabadságot kellett hát kivívni.

Az a harc elveszett, a szabadság akkor álom maradt, de véren vett és el nem múló álom, ami elvezetett végül a kiegyezés utáni idők békéjéhez, a gyarapodáshoz, a magyarok igazi országához – ha csak rövid időre is.

Ezen a márciusi reggelen talán ha körbenéznének, vajon ma mit látnának az egykori márciusi ifjak? Egységet? Vajon értenék-e, hogy ugyanaz a maroknyira fogyatkozott lélek hány féle szabadságot képes megfogalmazni magyarul? Mit kezdenének az örök kritikusokkal? Paroláznának-e a semmilyen értéknek örülni nem tudókkal? Összevetnék-e a hátukat nehéz helyzetekben azokkal, akik szemükbe mosolyognának, mögöttük összesúgnának: vegyük el tőlük a hatalmat, jó lesz az nekünk? Bíznának-e a mát gyalázó és a maguk ismeretlen jövőjét kincsként ajánló hétköznapi”hadurakban”? Eligazodnának-e a cselszövésekben? Egyáltalán: akarnának-e együtt élni azokkal, akik inkább más hatalmaknak adnák az országot, ezt a tenyérnyire zsugorodott, de megszenvedett hazát, csak hogy a maguk Júdás-pénzét megkaphassák? Talán megértetnék mégis a mindennapok harcaiba induló magyarokkal, hogy változzunk az idővel, de maradjunk magyarok, mert magyarnak lenni nem bűn, nem mások ellen vagyunk azok, hanem mindannyiunkért, akiknek ez fontos, de azokért is, akiknek kevésbé. Újra és újra elmondanák, hogy az a régi márciusi reggel nem ért véget, ma is tart,  legyen egy kicsit a hétköznapok reggele is: van mit féltenünk. Hogy újabb száz évek múlva is legyen a már tűpontos térképeken egy megszenvedett, megharcolt, tisztességes múltú kicsi ország: a szabad Magyarország. A mi hazánk.

Hortobágyi Zoltán