Tizenhárman voltak aznap. Tizenhárman kerültek bitóra, az aradi sáncba vetették meztelen testüket. Tizenhárom tiszt, szerb-német-osztrák és mégis mind magyar főtiszt, akik a végsőkig kitartottak a szabadságharc mellett, arra tették az életüket. Hitték, hogy lehet magyar szabadság, talán még azt is, amit a poéta Petőfi képzelt: a szent világszabadságot. Fantaszták lettek volna, képzelgők? Esélytelenek? Talán. És mégis. Amikor már minden elveszett, amikor már olyan nyilvánvalóvá lett a vereség, amennyire csak lehetett, csapataikat akkor sem hagyták oda. A szabadságra esküdtek, de arra is, hogy a rájuk bízott emberekre a legjobb tudásuk szerint vigyáznak. Nem kevesen akkor már külföldről figyelték Haynau bosszúját, kényelmes biztonságból sajnálkoztak bajtársaik végzetén. A bitó alatt mégsem volt egyiküknek sem rossz szava a menekülőkről, a bujkálókról, az utolsó szó jogán a hazát, a szabadságot éltették.

Példák lettek, a tartásukkal, az egyenességükkel, a szilárd hitükkel, a halálukkal. Tragédiájuk, mint annyiuké akkoron, családok életét nyomorította meg, de ugyanakkor mégis pislákoló fény gyúlt azokban a szörnyűséges pillanatokban. Még a császár is megelégelte tábornoka vérengzését, Haynaunak lefogták a kezét. Bár fogták volna korábban.

Mégis. Noha negyvennyolc-negyvenkilenc szabadságharca elbukott, de a magyar fejlődésé nem. Éppen akkor kezdődött, amikor Világosnál porba hulltak a fegyverek, zászlók. Elvitték a szembenállást az itthon maradók egészen hatvanhétig, a kiegyezésig. Az addig való évtizedek szinte példátlan fejlődést hoztak az akkori Magyarországra úgy, hogy az áldozatokat soha nem felejtették. Amikor végzetük előtt hajtunk fejet, azt is tudjuk, hogy még mindig nem tanultunk tőlük eleget, még mindig nem tudjuk tiszta szóval azt mondani: a családomért, a hazámért én is megtenném. Ezen is gondolkodjunk, amikor arra szörnyűséges napra emlékezünk.

*****

Szolnokon is, ahogy a világ magyarsága mindenütt, megemlékeztek az aradi tizenhármakról a Zagyva-parti emlékhelyen. (Képeinken)

 

SHARE