Nem, nem gondolom, hogy jó döntés született. Nem gondolom, hogy Shane Tusup jobb edző volna, mint Cseh Sándor. Nem gondolom, hogy az “egyszemélyes” úszócsapat – Hosszú úszónő – nehezebb feladvány egy edzőnek, mint mondjuk egy vízilabdacsapat. Sőt! Azt gondolom, hogy megannyi világklasszist egy ernyő alá beinvitálni, egy csapat szekere elé fogni és egyetlen irányba, a győzelem irányába állítani, az bizony van akkora teljesítmény, mint egyetlen sportolót fölkészíteni, ha mégoly komoly sikerekkel teli útra is. Hosszú úszónő és férje-edzője Shane Tusup más edzésmódszerrel, mint a megszokott, versenyről versenyre járva készült a jobb és jobb eredményekre és persze a szép, kövér számokat tartalmazó csekkek átvételére. Az a pénz nagyon is jól jön az utazáshoz, a szállodára, az uszoda bérlésére és így tovább, amellett, hogy meg is kell élni, enni és inni, ruházkodni, lakni, ahogy mindenki másnak. Hosszú úszónő és férje, az év edzőjévé választott Shane Tusup megdolgoznak azért a pénzért és nyilván ezután is megdolgoznak. Komoly marketing is társult a sikerekhez, efelől semmi kétség. Dolgoztak, hozták a sikereket: olimpiai győzelmek, világcsúcsok és világbajnoki címek ragyognak az elmúlt naptári év lapjain (is). Megérdemelték a sikert, megdolgoztak érte. Mindketten.

Csak remélni merem, hogy a hosszú-hosszú éveken, majd három évtizeden át a magyar úszósport csúcsán elüldögélő, mindenható Gyárfás Tamás megpuccsolása – a páros vitathatatlan sikerei mellett – nem lehetett komoly érv  a sportújságírók számára, amikor voksoltak. Nem gondolom továbbá azt sem, hogy a derék skriblerek összeszámolták volna,  hány cikkük szólt az óévben Hosszú úszónőről, meg a férjéről-edzőjéről, Shane Tusupról és hány a Szolnoki Dózsa minden lehetséges kupát megnyerő csapatáról. No meg persze edzőjükről, Cseh Sándorról. Mert amit ezek a pólósok véghezvittek, az még egyetlen magyar klubcsapatnak sem sikerült, bármely sportág múltját vizsgáljuk is. Egyszeri alkalom, de évek munkája van benne és mert ugyan egyszeri (egyelőre), éppen ezért legalább Magyarországon lehetne méltán “világhírű”. Nincs min csodálkozni, amikor ezeket az írásokat összevetjük. Hosszúékról irdatlan mennyiségű írás látott napvilágot és azok nem mindig az úszásról szóltak, míg a szolnokiakról tizedannyi, szinte kivétel nélkül csak a csapatról és olykor az edzőről, Cseh Sándorról. A munkáról, a sportról, az eredményekről szólt minden szó, ha a szolnoki vízilabda a nyilvánosság elé került.

Mikor néhány héttel ezelőtt papírra vetettem, hogy mit kéne még megnyernie a szolnoki vízilabdacsapatnak, de kivált edzőjének, hogy valami különleges elismerést kapjon, akkor megsejtettem valamit. Hogy amikor gáláznak majd a magyar sportújságírók, amikor majd voksolnak, ott nem nagyon lesz esélye Cseh Sándor edzőnek, meg a Szolnoki Dózsa vízilabda csapatának. Bár ne lett volna igazam. Minden díjazott megérdemelte a díját, rászolgáltak. Ez jó. Az nem jó, az a nagy baj, hogy Cseh Sándor és a Szolnoki Dózsa csapata semmiféle elismerést nem kapott a sportújságíróktól. Hogy ezt a fiúk és az edző hogyan emésztik meg, azt nem tudom. Gondolom dolgoznak tovább. Én azonban sehogy nem tudom megemészteni és örülök, hogy nem vagyok sportújságíró. Sokkal inkább vagyok szomorkás Cseh Sándor és Szolnoki Dózsa. Nálam övék az összes díj.

 

hz