Nincsenek világraszóló kitüntetései, úgy hiszem, nem is vágyik rá. Amire vágyik az az, hogy a szobrai, kisplasztikái mondják el mindazt a nézőknek, amit Pogány Gábor Benő az emberi kapcsolatokról, a múlt és jelen öröktől való összekapcsolódásáról, a történelemről, a szerelemről, a hitről, szóval mindarról, amit az életről tudni érdemes, kell.

Nem volt könnyű útja, de azt mondja, hogy mindenre szüksége volt, ami eddig vele történt élete kevés híján hat évtizede alatt. Szüksége volt az öntödei munkára, ami a fémek világát tette otthonossá, a különleges szerszámokra, amikkel a fém és a kő szoborrá teremthető, a mesterekre, akik tisztábbá tették a látását, de mindenek előtt a családra, a szülői házra, a társra, a gyerekekre.

Már Munkácsy-díjas Pogány Gábor Benő

-Hiszek abban, hogy a közösség alapja a jó család és csak azzal együtt épülhet föl a nagyobb közösség. Mindig is azt gondoltam, hogy a munkáimmal vissza kell adnom a lehető legtöbbet ezeknek a közösségeknek. Egy szobor, de bármi művészeti alkotás nem létezik, ha azt a közönség nem láthatja. Nekik készülnek, ahogy az én szobraim is – mondja egy hosszú, elmélyült beszélgetés közben.

Somogyi József volt a mestere, akinek pedig Aba-Novák Vilmos volt a követendő példa, a hányatott sorsú, nagy tehetségű, útteremtő festőművész, akire Pogány Gábor Benő is csak tisztelettel gondol.

-A látásmódja, a szemlélete, az egyházi festészet megújítása és az eltökéltsége az, ami a teremtett világán túl is fontos nekem. Ahogy a hit. Hiszem az Istent, hiszem, hogy elhivatott vagyok arra, amit teszek. A „dolog”, ami készül majd, az invenció idején már bennem rezonál, a lelkemben van az az üzenet, amit kapok. Hiszem, hogy ezért lehelhetek lelket az anyagba és remélem így elérem mások lelkét is. Mert hát nem magamnak készítem a szobrokat, annak nem volna értelme, hanem a közönségnek, másképpen szólva a közösségnek, amihez tartozom. Így igyekszem visszaadni, amit kaptam.

Ezért is készít szívesen köztéri szobrokat, amiből számtalan van országszerte és Szolnokon is, a városban, amihez egész élete köti. Szinte minden szobrában szerepe van a bronznak és kőnek, ezek szervesen kapcsolódnak egymáshoz. Ahogy az általa tisztelt elődök, úgy maga is fontosnak tartja függetlenségét, ami abban is megtestesül, hogy a nagy csöndek idején, amikor nemigen jutott „hivatalos” megrendeléshez, olyan műtermet és műhelyt teremtett, ahol ha kell, maga önti ki bronz szobrait, legyenek bármekkorák. Ahogy mondja, akkor a civilek, azok szervezetei kopogtattak nála tennivalóval és bizony nem volt számolatlan a pénz. Keservvel, de megtanulta minden csínját-bínját a bronzöntésnek. Ahogy erről mesél, a krónikás ámulva hallgatja, hiszen maga is csak közönség, de éppúgy, mint bárki, bele nem gondolt, hogy a sok mázsás bronz emlékmű milyen kémiai, statikai, anyagismereti tudást követel, hogy az invencióból a csoda, a szemünk elé kerülő csoda létrejöjjön. A megfoghatatlan léleké, ami egyszer csak kő és bronz ölelkezésében áll egy téren, mesél egy történetet úgy, hogy megértjük minden szó nélkül. Van, aki csak az első jelentést érzi meg és kap örömet tőle, más több jelentést is fölfedez, akár egy regényben. Lehet-e szomorúbban idézni ’48-’49 elbukott szabadságharcát, mint egy fölnyergelt, gazdátlanul legelő ló bronzalakjával? Szavakkal semmiképpen. Pogány Gábor Benő bronz-kő regényeket ír nekünk, még sokáig. A nemrég kapott Munkácsy-díj méltó kezekbe került.

hz