Mióta kimondható, hogy nincs különbség a fasizmus és a kommunizmus diktatúrái között, azóta munkált itthon, hogy a meggyötört álodzatokra emlékeznie kell az élőknek.
Ezt teszik esztendőnként a Tisza szálló falán elhelyezett emléktáblánál a szolnokiak. Húsz éve tehetik, a rendszerváltás után erről a kegyeletről sem feledkeztek meg az országgyűlésben.
Kómár István plébános az Ökumenikus Lelkészkör nevében beszéltt. Mondandójában az emlékezés és főhajtás volt a lényeges, mint mondta: a kommunizmus lelketlen, embertelen terrorja a hétköznapi ártatlanokat tette áldozattá. A gyilkosok maguk döntöttek arról ki élhet, kinek kell kegyetlenül pusztulnia, Isten elé helyezve magukat.
Rusvai Károly önkormányzati képviselő Boldog Sándor István áldozatát nevezte meg olyannak, ami példa mindenki előtt, hiszen a szalézi szerzetes rövid élete alatt fiatalokat, idősebbeket igyekezett lelki támogatásban részesíteni úgy, hogy tudta, előbb-utóbb lecsap rá a szovjet típusú diktatúra. Szinte minden magyar család megszenvedte elhurcoltatásuk miatt a szovjetek málenkij robotját, itthon a sztalinista vonalat tűzzel-vassal fönntartó rákosista terrort. A több tízezer ártatlan áldozat nem merülhet feledésbe, ezért kell minden esztendőben újra és újra beszélni a szörnyűségekről.
Az emlékező szavak után a szálló falán lévő emléktáblánál a jelenlévők elhelyezték koszorúikat, virágaikat.
A kommunizmus százmilliónál is többre becsült, kegyetlenül meggyilkolt áldozata nem volt még elég, hiszen szerte a világban akadnak országok, ahol az etnikai hovatartozás, a vallás, vagy a poltikai meggyőződés az, amit a diktátorok tűzzel-vassal irtanak
