Az eszme áldozatai

Régebb azt gondoltam, hogy beleláthatok a kommunisták fejébe. Kisilabizálhatom, hogyan is működött az agyuk. Mitől lettek fantasztából gyilkosok, rablók, harácsoló gazemberek, mi vitte rá kitalálóit-működtetőit egy eszmerendszer tökéletesnek hitt (vagy másokkal elhitetni akaró..?) létrehozóit mindarra, amit a kommunizmus-szocializmus nevében elkövettek.

A kommunizmus nyíltan és alattomban is ölt. Áldozatainak számát csak becsülgetik, de még a legóvatosabb becslés szerint is fölözte a világháborúét, a szörnyű másodikét. És ők csak azok, akiket a harctereken ért a halál. Senki nem vette számba azokat, akiket a kommunista titkosszolgálatok és segítőik juttattak hóhérkézre, tettek lehetetlenné mindenük elkobzásával. Azokról sincs hiteles statisztikai adat, akikkel odahagyatták hivatásukat és száműzték földjükről, munkatáborokba zsúfolták őket, megnyomorítva testüket, de főként lelküket. De azokat sem vette számba soha a történelem, akikből éppen a kommunisták rájuk ragasztotta bélyeg miatt nem lehetett orvos, mérnök, föltaláló, a nemzet, de akár a világ számára is nagyhasznú elme. Nem lehetett, mert az eszme legyőzött mindent, az eszme nevében legyőztek mindenkit, hogy a jóval szerényebb képességű kommunisták hatalomra jussanak és vérrel-vassal megőrizzék azt maguknak. Mert bármennyire is a közösség eszméjének hirdették magukat, nem voltak egyebek, mint harácsolók, pöffeszkedők, gyilkosok.

A kommunizmus csak a hatalom gyakorlóinak volt megváltó eszme. A kommunizmus csak a vezérkarnak volt igazán hasznos, csak a hatalom szűköcske közösségének hozott példátlan hasznot. És hát igen, ez volt a mozgatórugó, semmi más. A saját haszon. A megszerezhető legtöbb érték, állás, pénz. Nem a hatalom kellett igazán, hanem minden más, ami azzal járt. A hatalom csak a pöffeszkedésre, mások megalázására, félelemben tartására kellett. Hamis hát minden olyan föltételezés, hogy a kommunizmus kitalálói egy jobb jövőt, egy igazságosabb elosztást tűztek a zászlajukra. Csak a hatalom és az azzal való visszaélés: ez volt a kommunizmus.

Korosztályomnak bőven vannak még tagjai, akik részt vettek a kommunista hatalom fönntartásában, a megfélemlítésben, a lelkek nyomorgatásában. Akik miatt sokan menekültek öngyilkosságba, mint hogy a szégyent, a kisemmizést, a hatalom dölyfjét elviseljék. És sokan hagytuk, hogy minden úgy legyen, ahogy. Talán tehettünk volna többet…? Bizonyosan. Máig sebzett családok ezrei, tízezrei élnek sokkal rosszabbul, méltánytalanabbul, semmint azt bármi is indokolná. Százezrek-milliók élete nem teljesedhetett ki, gyerekeik nem jutottak képességeiknek megfelelő tudáshoz, elvégezhető munkához. Vajon ezt mikorra heveri ki egy (és sok más) nemzet?

A kommunisták valójában soha nem kértek bocsánatot az aljas gyilkosságokért, a lelkek megnyomorításáért és nem is tettek jóvá semmit a jóvátehetetlenből. A kommunizmus is szégyen a világ arcán, annyi más bűnflastrom mellett. Alatta a seb talán soha nem gyógyul be és sosem tudjuk meg, mi lehetett volna, hová jutottunk volna, ha nincs ez a szörnyű eszmerendszer. Már csak egy dolgunk lehet: fejet hajtani az áldozatok előtt és azon munkálkodni, hogy ez a szörnyeteg már soha ne nyerhessen teret. Követőit éber figyelemmel nézzük akkor is, ha csak kevesen vannak talán. 

Talán.

Megosztás:

További hírek:

Rejtvény

Hódmezővásárhely polgármestere – aki azt sem érdemli, hogy a nevét szájamra vegyem – még márciusban

All Rights Reserved © 2020